Kőnig Gyula halála

Posted: 2013. április 23. in nekrológ
Címke: , , ,
(Kőnig Gyula (Győr, 1849. december 16. – Budapest, 1913. április 8.) magyar matematikus.)

Gyászunk van, a magyar tudomány gyásza s a mi külön gyászunk. Kőnig Gyula meghalt. A magyar kultura legkiválobb oszlopos embereinek egyike dőlt sirjába halálával, a mely a váratlan csapás minden gyászával sujtott le. Nem egy pályája végere ért, munkáját befejezett aggastyánt teritett le ezuttal a halál, hanem egy munkája közepén élő, tevékenysége és rugalmassága virágában levő elmét, a mely szüntelenül működött, kutatott, vizsgálodott és szüntelenül termette gyümölcseit, nagy — talán az eddigieknél is nagyobb — eredményeket igérve. A veszteség kétszeres, nemcsak az élőnek örök eltávozását gyászoljuk, hanem a hozzá fűződött remények elsorvadását is.

Kőnig Gyula (1849-1913)
Kőnig Gyula (1849-1913)

Tudományos életünkben Kőnig Gyula szinte pótolhatatlan, nemcsak mint tudós, hanem mint egyéniség is, a kiben a tudósi és emberi tulajdonságok szervesen voltak összeforrva, úgy hogy tudósi minősége mélységet, széles áttekintést és lendületet adott emberi mivoltának, emberi tulajdonságai pedig megelevenitettek, egyéni szinnel vontak be a tudománynak elméjében felhalmozott roppant anyagát. Tudományos érdemet, mathematikusi pályáját alább más, szakértő toll rajzolja meg, mi, ravatala mellett állva, egy utolsó pillantást vetünk itt gazdag, nemes és sokféle fényben tündöklő egyéniségére, mely valamenynyiünknek, a kiknek módunkban volt közelébe jutni, örökre feledhetetlen marad.

A legerősebb, legmélyebb és legvilágosabb elmék egyike volt. Egyszerű társalgása is, ha mindennapi vagy jelentéktelen dolgokrol szólt, érdekes és sokféle benyomást keltő volt. Komolyabb és súlyosabb dolgokról szólva, bámulatot keltett azzal a biztonságával, a melylyel minden kérdést a gyökerében, lényeges és jellemző pontján tudott megragadni, éleselműségével, a mely minden mögött meglátta a rejtett okokat és motivumokat, gondolkodásának világosságával, a mely bonyodalmas és nehéz fejtegetéseket természetesen és érthetően tudott exponálni. Egész lényében volt valami belső logika, — a mi nem csupán a tudományon fegyelmezett észjárást jelentette, hanem az elmének bizonyos veleszületett, szervi hajlamát a rendre, világosságra, egyensulyozottságra.

Kőnig Gyula (1849-1913)
Kőnig Gyula (1849-1913)

Ehhez Kőnig Gyulánál a szellemnek rendkívüli fogékonysága járult. Szaktudos volt és pedig a legmódszeresebb müvelést kivánó szakmának legmódszeresebb művelője, de e mellett univerzális szellem, a kitől semmi sem marad idegen, a mi emberi. Fogékonysága alig ismert határokat, érdeklődött minden tudomány iránt, az irodalom iránt, művészet iránt; és pedig nem a dilettáns terméketlen, érzelgős vagy teoretikus érdeklődésével, hanem az eleven lélek penetráló megértésével. Alig egy hónappal halála előtt mondta e sorok irójának, hogy mostanában nagyon érdeklik őt az emberiség őstörténetének kérdései. Az irodalmat, a magyart és külföldit, régit és modernet jobban ismerte és értette, mint akárhány irodalmi szakember; mindig sok szépirodalmat olvasott s magyar és külföldi irókról olyan nyugodt, érett és biztos itéletei voltak, hogy tanulhatott tőle az is, a ki egy életet töltött irodalmi tanulmányokon. A természettudományok minden ágában souverain úr volt, a filozofiának legújabb jelenségeiről is olyan nézetei voltak, melyek szemmelláthatóan magukon viselték az egyes filozófusokkal és eszméikkel való közvetlen, személyi kapcsolat bélyegét. Igazi filozofiai szellem volt a szónak legegyetemesebb értelmében: elméjével átfogta és egy magasrendű szempontokon fölépülő világnézetbe foglalta össze az emberi ismeretek minden mezejét. A szaktudományba való mély elmerülés rendszerint össze szokta szűkíteni a tudósok fogalomkörét, eltompítja érzéküket más, tudományuk körén kívül eső dolgok iránt. Kőnig Gyulában nem volt semmi ebből az egyoldalúságból. Egyetemes szellem volt, a melynek számára minden, a mi az emberi tudás körébe tartozik, egységes, egy tőről szakadt valami, az egyes tudományszakmák nem elkerített rekeszek, hanem egyetlen szervezetnek különböző, de egy gyökérből eredő szervei.

A mathematikát szeretik a költészettel párhuzamba vonni. Kőnig Gyulában csakugyan volt valami a művészből: rendkívüli formaérzéke. Ez nyilvánult szóbeli előadásának nyugodt, tárgyszerű formasságában, akár a műegyetem hallgatóit vezette be tudománya titkaiba, akár szélesebb körü, ünnepi közönség előtt szólott a tudomány és kultúra összefoglaló kérdéseiről. Néhány tanulmánya irói forma dolgában is a legkiválóbb magyar tudományos essayk sorába tartozik. Formaérzéke nem egyszer nyilvánult magán-beszélgetésében is; ha valamiről beszélt, a mi érdekelte s ha belemelegedett, valóságos kis befejezett, szellemes essayt mondott el. Nemrég a franczia Bergson most divatos filozofiájáról beszélgetett e sorok irójával, — tiz percznyi beszélgetés alatt olyan élesen állitotta szeme elé e filozófiának hézagait és szépségeit, hogy az egész világosabban állt előtte, mint mikor terjedelmes könyveket olvasott róla.

Kőnig Gyula ravatala a Műegyetem csarnokában
Kőnig Gyula ravatala a Műegyetem csarnokában

Formaérzékével volt kapcsolatban hajlama az élczre, az élmességre. Az élcz a mondanivaló formájának bizonyos meghatározott irányban való kihegyezése. Ebben Kőnig Gyula mester volt, elméssége mint a villám világitott rá egy jelenségre, egy emberre, egy furcsaságra vagy félszegségre. Csipős is volt, egy-egy megjegyzése néha mint a vessző csattant valakire, — szatirikus elméjének élét sokan megérezték. Nem roszindulatból szatirizált, de fölényes szelleme mindenkiben azonnal felismerte a feltűnő, furcsa vonást s megvolt benne a nagyon okos emberek türelmetlensége az ostobaság vagy nyegleség iránt, bárhol és bármiféle formában nyilvánul is. Tudós körökben s abban az előkelő társaságban, a melyben élt, szerették elmésségeért, de féltek is csipősségétől. Tudott nagyon kedves és szeretetreméltó is lenni, és pedig őszintén volt az, mert lénye méltányos és megértő volt, gőg és elfogultság nélküli. Nem voltak elfogultságai sem emberekkel, sem dolgokkal szemben, mindent a maga szempontjából tudott nézni.

A temetési menet indulása a Műegyetemtől
Kőnig Gyula temetési menetének indulása a Műegyetemtől

Sokoldalú erdeklődése vezette mintegy húsz év előtt új működési körbe: a Franklin-Társulat vezető emberei közé. Előbb mint, igazgatósági tag, később mint ügyvezető alelnök irányította e nagy hagyományú vállalatot, a mely az ő idejében, nagyrészt az ő érdeméből, addig nem sejtett méretekre nőtt meg. A vállalat munkájának különösen szellemi részében vett tevékeny részt, legtöbb újabb nagyszabású kiadványát ő kezdeményezte, vagy legalább is irányította. Egyetemes tájékozottsága és finom irodalmi érzéke nagy hasznára vált az intézetnek. A kiadói szempont mellett mindig tekintetbe vette a kulturális és irodalmi szempontot is s a méltányosság szellemét honosította meg az ügyek intézésében. Benne magában is megvolt a méltányosság szelleme; szivesen meghallgatta az, ellenvéleményt, ha belátta alaposságát, engedett neki s nem riadt vissza a vitatkozástól sem. Humánus és jóindulatu volt és mindenben mindenekfelett okos ember. Mi, a Vasárnapi Ujság szerkesztősége is sokat köszönhetünk neki lapunk érdekében, mely iránt mindenkor melegen erdeklődött, tanácsával, buzditásával, áldozatkészségével segített munkánkban.

A nagy könyvkiadó vállalat élén is megmaradt tudósnak, a ki részt vesz a magyar tudomány minden dolgában. Élete utolsó szakában dolgozott utolsó nagy művén, mely tudományos pályájának mintegy betetőzése. A tudós csatamezején, a tudományos munka közben halt meg s a veszteség miatti fájdalmunkban vigasztaló, hogy nyert csata végén halt meg: utolsó művét befejezte.

König Gyula és Kőnig Dénes sírja a Kerepesi temetőben. Varga József fényképe
König Gyula és Kőnig Dénes sírja a Kerepesi temetőben. Varga József fényképe

A kulturális csapás miatti gyász közben is őszinte részvétünk fordul özvegye és két fia, György, miniszteri fogalmazó, lapunk belső munkatársa és Dénes, műegyetemi magántanár, atyja mathematikus tehetségének méltó örököse felé. Ők állottak hozzá legközelebb, ők vesztettek a halottban legtöbbet s ők szorulnak rá legjobban a reszvevő vigasztalásra.

(Forrás: Szöveg és első kép: Vasárnapi Ujság, 60. évf., 15. sz., 1913. április 13., 285-286. o.; A harmadik és negyedik kép: Vasárnapi Ujság, 60. évf., 16. sz., 1913. április 20., 318. o. További képek: Wikipedia)
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s