Az uj század első esztendeiben egymást érték az államfők ellen elkövetett merényletek. Néhány kisérlet sikertelen maradt, de három államfő elleni merénylet halállal végződött. A merényleteket politikai elvakultság okozta, jobbára anarchisták nyultak tőrhöz, bombához, hogy gyilkoljanak. Ebben az időszakban a bombavető, államfők élete ellen törő anarchista minduntalan felbukkant a világvárosok forgatagában és az ünnepies összejövetelek, felvonulások alkalmával törtek a nyilvánosság előtt megjelenő államfők élete ellen. Csupán a szerb királygyilkosság kivétel, amelyet katonatisztek követtek el.

A Pesti Hirlap 1800 julius 30-án, hétfőn, akkor ritkán használt plakátbetükkel első oldalán kiáltja országgá a megdöbbentő hirt, amelyet elsőnek közölt:

AZ OLASZ KIRÁLYT MEGÖLTÉK.

Lapunk zártakor — reggeli 8 óra — kapjuk a távirati értesitést, hogy vasárnap este 10 órakor Umberto olaszt királyt Monzában, ahol a királyi család nyaral, megölték. A tettest elfogták.

Monzában disztorna-ünnepély volt. Julius 29-én vasárnap este 10 órakor, a dijkiosztás után történt a merénylet. Óriási tapsvihar köszöntötte Umberto királyt, amikor három lövés dördült el. Közvetlen közelből lőttek rá, éppen mikor hadsegédével kocsira szállt, hogy hazahajtasson. A revolverdörrenés zaját elnyomta a tapsvihar dörgése. Az első lövés mellén érte, ekkor megfordult, a második lövés hozta a halált, a harmadik lövés a balkarján érte. Umberto fölemelte a jobbkarját és azután visszaesett. A kisérő lakáj a merénylőre vetette magát és nyakonragadva, csendőrnek adta át. Ugyanekkor Ponzionegha tábornok a királyt támogatta.

— Megsebesült? — kérdezte tőle.

Umberto olasz király (1844-1900)
Umberto olasz király (1844-1900)

— Azt hiszem, nem — felelte a király. De a tábornok elrémülve látta, hogy a király szeme üvegesedik.

— Csak egy ütést éreztem — mondta a haldokló Umberto és egy perccel később nyögni kezdett, majd a jobboldalára esett. A tábornok megtámasztotta és a király néhány sóhaj után, 10 óra 45 perckor meghalt. Közben a kocsi a 300 méterre álló villája elé ért. Avogadno és Ponzionegha tábornok felvitték a holttestet a szalonba és orvost hivtak. A királyné a cercléről odasietett és igy kiáltott:

— Mentsétek meg! Mentsétek meg! A királyon azonban már nem lehetett segiteni, még a kocsin kiszenvedett. Utódja III. Viktor Emánuel lett.

Az elfogott királygyilkos Galsamo Bresei selyemszövő, aki fehérkesztyüs kézzel lőtte le a királyt, kijelentette, hogy anarchista és két napja van a városban. Még ez év augusztusában életfogytig tartó fegyházra itélték.

A pesti lapok rendkivüli kiadást adtak a gyilkosság estéjét követő reggelen. A Pesti Hirlap rendes kiadásában közölte és 9 órakor az utcán voltak a példányok. Délután fél 5 órakor különkiadást adott a királygyilkosság részleteiről. A rikkancsok oly izgalomban voltak, hogy csak kiáltoztak és:rohantak, a járókelők alig tudták kezükből kitépni a lapot.

(Forrás: Királygyilkosságok, anarchista merényletek.
A Pesti Hirlap 1932 évi Nagy Naptára. Légrády Testvérek,
Budapest, 371-372. o.)

Az Olasz Király halála

Még sajog keblünkben a seb, melyet a legnemesebb királyné szívén át a genfi gyilkos tőre ejtett, s ime, az az őrület, mely a társadalmi renddel s az állami intézményekkel szemben a merev tagadás szellemét szokta állítani, már ismét a legnemesebb szivek egyike ellen irányította fegyverét. A monzai anarkhista golyója az olasz nemzetet uralkodójától fosztotta meg, attól az igazán nemzeti királytól, kinek személye iránt még a legtúlzóbb ellenzék is mindig csak tiszteletet és rokonszenvet érzett, mert tudta róla, hogy mély szeretettel volt népe iránt s mindenkor csak alattvalói jóllétének emelésén, szellemi és anyagi izmosodásán fáradozott.

Umberto király szívében demokratább volt sok szájas népvezérnél, ki ajkán örökké a szabadság, egyenlőség hangzatos jelszavait hordja; de azért a társadalmi érintkezésben minduntalan értékesíteni igyekszik személyes összeköttetéseit, egyéni kiválóságát. Ez a komoly, kevés szavú uralkodó, kit még legközelebbi környezete is csak ritkán látott mosolyogni, érezte, tudta azt, hogy trónját az olasz népnek köszönheti, mely a mostani egységes Italiává hőseinek kiontott vérével forrasztotta össze az addig szétszakadozott Olaszország egyes darabjait. És szerette a népét szívének teljes vonzódásával, de egyúttal azzal az atyai bölcseséggel is, melyre egy anyagi bajokkal küzdő és békétlen elemektől zaklatott országnak nagy szüksége van.

Atyjáról, Viktor Emanuelről, a republikánusok azt mondták: «Nagy kár, hogy király,» míg a konzervativek abban a véleményben voltak: «Kár, hogy nem eléggé király.» Umberto mind a két pártot ki akarta elégíteni, s a középutat kereste. Uralkodói pályája azonban azt mutatja, hogy a czélt, melyre tört, ő sem volt képes elérni teljesen. Bármily demokrata volt is szivében, a nép egy részének nem volt eléggé demokrata; az arisztokráczia pedig úgy találta, hogy soha sem tudta magát annyi fénynyel körülvenni, a mennyit Olaszország trónja megkövetelt. A régi és hatalmas olasz családok tagjai, kik a kisebb fejedelmek udvaraiban megszokták a fényűzést és vidám életet, sehogy sem tudták megbocsátani Umbertonak, hogy a Quirinalban két közkatona által őrizteti magát, sétakocsizásra olyan fogatot használ, melyet csak a fehér tollas vadász különböztet meg a számozatlan bérkocsiktól; kisebb ebédeknél asztalára csak porczellán edény kerül, s a királyi palotában nagyon ritkák a népes és fényes mulatságok. A Borghesek, Orsiniek, Sforzák lenézték a nem is régi, nem is gazdag Savoyai grófok családjából származó Umbertot, s a nagy nemzeti ünnepélyek fényét csak kivételesen emelték jelenlétükkel. Emlékszem rá, hogy valóságos feltűnést keltett, midőn 1884 őszén a nápolyi kolera-betegek látogatásáról visszatérő király fogadására a büszke Borghese herczeg is megjelent Róma pályaudvarán. Erről az esetről akkor csaknem annyit beszéltek az örök városban, mint magáról a király bátorságáról, melyet a fenyegető veszélyekkel való daczolásban mutatott.

Umberto olasz király látogatása a nápolyi kholera-betegeknél
Umberto olasz király látogatása a nápolyi kholera-betegeknél

A nép szeretetét atyjától örökölte, valamint tőle vette azt a bátorságot is, hogy lehetőleg túltegye magát minden udvari etiketten, jóllehet ez az udvari etikett talán sehol sem olyan laza és tág, mint épen Rómában. Umberto akkor volt legboldogabb, ha ott hagyhatta a fővárost, a vidéki nép közé vegyülhetett s annak szórakozásaiban részt vehetett. Ilyenkor polgári ruhát vett magára (a mit sokan szintén rosz szemmel néztek) s azt szerette, ha minél kevesebb emberből állott a hivatalos kísérete. Azt lehetne mondani, hogy csaknem tetszelgett abban, hogy nyilvános helyeken minél közelebb bocsássa magához a népet, az ő szeretett olasz népét. Ennek néhány éve magam is szemtanúja voltam.

Venezia 1887-ben rendezte első nemzeti műkiállítását a Giardino publicóban külön e czélra épített díszes palotában. Az ünnepélyre a város Umberto királyt és nejét is meghívta, bár kevés reménye volt ahhoz, hogy a látogatás szerencséjében részesüljön, mert a megnyitás hónapjában rendesen az ország másik részében szokott időzni a királyi pár. Umberto király azonban, jól tudván azt, mily nagy fontosságú Veneziára nézve egy ilyen nagyobbszabású művészeti kiállítás, elfogadta a meghívást s vele ment a bájos királyné, Margheritta is, kinek Venezia különben is kedvelt városa. A hivatalos megnyitás számára magában a kiállítási palotában nem levén alkalmas terem, a czeremoniának egy szomszédos pavillonban kellett lefolynia a melyben pár száz ember számára is csak szűkösen volt hely. A megnyitó beszéd után Umberto király, kisérete és a meghívottak ebből a pavillonból mentek át a kiállítási helyiségekbe, a nagyközönség pedig ezalatt a Giardino el nem zárt részeiben várakozott.

A mint a meghívott vendégek a kiállítás helyiségeiben szétoszlottak, Umberto királyt kellemetlenül érintette a termek üressége, s csaknem megütődve fordult a város akkori polgármesteréhez:

— Csodálkozom, hogy a kiállítás ilyen kevés érdeklődést keltett Veneziában. Hiszen itt alig van néhány ember.

— Felség! — válaszolta a polgármester — a megnyitáson csak a meghívottak vehettek részt. A közönség számára csak pár óra múlva nyílnak meg a kiállítás termei.

— Polgármester úr, nyittassa ki rögtön az ajtókat. Azt akarom, hogy a nép is ott legyen, a hol én vagyok.

És pár percz múlva már oly nagy tolongás támadt a termekben, hogy Umberto király és kisérete is csak nehezen haladhatott előre.

Margit királyné (1851-1926), Umberto király özvegye
Margit királyné (1851-1926), Umberto király özvegye

Az ilyen esetek Umberto népszerűségét nagyon és méltán emelték azok szemében, a kiknek képzelődését még nem népesítették be elérhetetlen, vagy csak nehezen megvalósulható politikai ábrándképek. Sőt ezek sorából is akadtak olyanok, a kiket valósággal meghódított a király nemes egyszerűsége és őszintesége. Egyszer valamelyik munkás-egyesület érdekében egy ügyvéd járt nála, ki nemcsak foglalkozásból, hanem meggyőződésből is köztársasági volt. Ez az ügyvéd a kihallgatás végeztével — de még mindig a király egyéniségének hatása alatt — így kiáltott föl:

— Felség, nem tagadom, republikánus vagyok. De ha Olaszországban a köztársaság diadalmaskodnék, nemcsak szavazatomat, de véremet is adnám érte, hogy felségedet válasszák meg köztársasági elnöknek.

Umberto az ügyvédhez lépett s kezét a vállára tette:

— Jobb lenne talán, ha vérét megkímélné, s értem, mint királyáért ontaná?

Az ügyvéd kissé elgondolkozott s aztán lelkesülten felkiáltott:

— Felségednek igaza van! Erről majd gondolkozom.

És ezen a napon Umberto hű embereinek száma egygyel megszaporodott.

A nép azonban ezt az őszinte, derék embert soha sem tudta egészen megérteni, és a sok bajért, mit Olaszországnak a különböző kormányok okoztak, őt tette felelőssé. Umberto volt a hibás, hogy államférfiai nem gondoskodtak az általános jóllétről s nem hoztak olyan törvényeket, melyek a népet a gazdagok által való kizsákmányolástól megvédték volna; Umbertot okolták, hogy nem akadályozta meg a Crispi-féle szerencsétlen gyarmatpolitikát, mely súlyos pénzügyi válságba sodorta az országot, s mikor a Banca Romána botránya után az olasz városok szűk utczáin nem hallatszott más, csak a «Crispi all’inferno!» (Pokolba Crispivel) kiáltás, Umberto király is kivehette részét a nép keserves följajdulásából. Ujabb időkben megkezdődött a nép belső forrongása s tart ma is folytonosan. Olaszországban nemcsak a szocziálizmus hódít rohamosan, hanem a mi ennél nagyobb baj: az anarkhista mozgolódások is mind gyakoriabbak. Toscana kisebb falvai valóságos fészkei a forradalmi elemeknek, s hogy ez mit jelent, eléggé mutatja a két évvel ezelőtti milanói forradalom, a mikor ágyúkkal vonultak ki a nép ellen. Umbertonak, a derék, becsületes Umbertonak meg kellett érnie azt, hogy saját népére, az ő kedves olaszaira lövessen. Majd bekövetkezett a parlamenti küzdelem elfajulása csak azért, mert rendkívüli intézkedéseket kellett tenni a rend megbonlását czélozó, féket nem ismerő tömegek ellen. Tudjuk, mennyi kínos perczet szerzett mindez a királynak. Ezt a válságot csak a legutóbbi kormányváltozás szüntette meg, kilátást nyújtva arra, hogy Saraccóval nyugodtabb korszak következik, melyben kitartással és áldozatkészséggel orvosolni lehet a ma kétségen kívül meglévő bajokat. S ime most, hogy a jóságos király ismét fényes jelét adja a nép jólléte és nyugalma iránt való érdeklődésének: éri utól őt egyik alattvalójától a szörnyű halál, őt, ki valóságos atyai szeretettel mindenkor népe boldogításán fáradozott.

Mély részvéttel állunk meg Umbertonak, a legalkotmányosabb királyok egyikének ravatala előtt, kiről méltán mondhatta a királyi özvegy, hogy «loyalis, jó ember volt, népét szerette s nem gyűlölt senkit». Fájdalmunkat még fokozza az, hogy a vak és bűnös őrület áldozata királyunk barátja, hű szövetségese volt, ki mindig odaadással teljesítette a magára vállalt kötelességeket, hogy szilárddá, erőssé tegye a hármas szövetséget, Európa békéjének e hatalmas biztosítékát.

* * *

Umberto király 1844-ben, márczius 14-ikén született, mint II. Viktor Emánuelnek, a szardíniái királyság trónörökösének s nejének, Mária Adelheid osztrák főherczegnőnek elsőszülött fia. Öt éves volt, mikor nagyatyja, Károly Albert király, a szerencsétlen novarrai csata után lemondott s Viktor Emánuel lett király. Umberto gyermeksége az Olaszország egységeért folyt harczok idejére esik. Alig volt még 15 éves, mikor az első háborúban, 1859-ben Ausztria ellen részt vett, az 1866-iki háborúban pedig már mint hadosztály-parancsnok harczolt a custozzai csatában és a csata után az olasz sereg visszavonulását fedezte. A háború végeztével beutazta Németországot, majd visszatérve, házasságra lépett atyja egyetlen fivérének, Ferdinánd genuai herczegnek leányával, Margittal. Róma bevétele után ő lett á főváros katonai főparancsnoka. Majd Spanyolországban s többször Németországban utazott. Mint trónörökös nem vett részt a politikában, inkább katonai képzettségét fejlesztette. Az olasz nemzet már akkor szerette s a merre csak megfordult, mindenütt sok jelével találkozott az olaszok ragaszkodásának.

1878 januárjában foglalta el az atyja halálával megüresedett trónt. Uralkodása nem volt gazdag külső eseményekben, nem is koronázta az a siker, melyet megérdemelt volna, de hű maradt királyi esküje letételekor adott igéretéhez, hogy a szabad intézmények lelkiismeretes föntartása fogja elhatározásaiban vezetni.

Umberto király és Margit királyné turista kiránduláson
Umberto király és Margit királyné turista kiránduláson

Nehéz feladat várt rá mindjárt uralkodása első éveiben. A politikai viszonyok zavarosak voltak, a közvéleményt folyvást ingerelték az Ausztria elleni irredentista izgatások, a melyek ellen a bécsi udvar hivatalosan fölszólalt. Az olasz nép rokonszenve ekkor Francziaország felé hajlott, azonban, mikor a francziák megszállották Tuniszt, melyre Olaszország tartott jogot, az irántuk való vonzalmat keserűség és gyűlölet váltotta föl. Umberto király ekkor Németországhoz és Ausztria-Magyarországhoz kezdett közeledni s 1882-ben belépett a két nagyhatalom szövetségébe, mely ezóta lett hármas szövetség. Ez a szövetséges viszony biztosította Olaszország békéjét a külállamokkal, hogy erőit belső viszonyai rendezésére fordíthassa. Súlyos csapások érték az olasz nemzetet, melyeket Umberto király csak enyhíteni tudott, elhárítani nem. Az 1883-iki casamicciolai földrengés alkalmával Umberto példásan kimutatta lelke nemességét. Az elsők egyike volt a mentésnél s elől járt az ínségbe jutottak fölsegelésében is. Még nagyobb hálára kötelezte népét az 1884-iki nápolyi kolera alkalmával. Nejével együtt megjelent a járványsújtotta városban, látogatta a betegeket, vigasztalta a szenvedőket, segítette a szűkölködőket. Valóban királyi szó, a mit Nápolyba utazása előtt felelt, mikor Pordenonéba ünnepélyre hívták.

Pordenonéban mulatnak az emberek, Nápolyban halnak. Nápolyba megyek.

Az utolsó években nehéz volt az olasz király helyzete. Afrikában a gyarmatosító kísérletek Abissziniával háborúra vezettek, a mely Olaszországra nézve szerencsétlen kimenetelű volt, ezenkívül súlyos gazdasági bajok is nehezítették a kormányzást. Szicziliában, majd az ország éjszaki részeiben fölkelésekben is ki-kitört az általános elégületlenség, melyeket csak vérontással lehetett lecsillapítani. Anarkhista izgatások is sok gondot okoztak a kormánynak: maga a király ellen két ízben is követtek el merényletet, 1878-ban Passanante és 1897-ben Acciarito. A király azonban sértetlen maradt.

A zilált közállapotok közepette is megmaradt Umberto király népszerűsége. Benne megbízott a nemzet, mert ismerte jelleme tisztaságát, szíve jóságát. Kötelességtudása példás volt; egyszerűségben egészen a polgáriasságig ment; azt tartotta királyi hivatásának, hogy könnyeket szárítson föl, éhséget csillapítson s az elnyomottakat fölemelje. Atyját a «gavallér király» nevével jellemezte nemzete közvéleménye, az ő neve mellé a «jóságos» melléknév illik legjobban. S nemes lelkének méltó párja volt a most mély gyászban ravatalánál álló Margit királyné.

* * *

Viktor Emánuel, az új király egyetlen fia az elhunyt Umbertonak. Alakra nézve ő is alacsony termetű, mint atyja volt; haja, szeme neki is sötét s borotvált arczát majdnem olyan erős bajusz árnyékolja, mint a milyet atyja viselt. Alacsony termetére nézve egyszer így nyilatkozott anyja, Margit királyné egyik udvarhölgye előtt: «A Savoyai háznak minden nagy embere alacsony termetű volt.»

Viktor Emanuel  (1869-1947), az új olasz király és felesége Ilona királyné (1873-1952)
Viktor Emanuel (1869-1947), az új olasz király és felesége Ilona királyné (1873-1952)

Az új király, kinek teljes neve: Viktor Emánuel Ferdinánd Mária Januárius, Nápolyban született 1869 november 11-én s így most 31 éves. Mint trónörökös, nápolyi herczeg czímet viselt. Nevelése szinte spártai szigorúságú volt. Osio ezredes, a kemény katona volt a nevelője, a ki a különben gyönge szervezetű gyermek testét annyira megedzette, hogy egészsége állandóan kifogástalan. A fiatal királyfinak sokat kellett tanulnia; elvégeztették vele a gimnáziumi tárgyakat s azokon kívül több idegen nyelvet is elsajátított. Ezekhez járultak a katonai gyakorlatok, majd pedig a művészetek ismeretébe való beavatás, a mit különösebben anyjának köszönhet, ki nagy kedvelője, sőt mívelője is úgy az irodalomnak, mint a zenének és festésnek. Külön kedvtelése Viktor Emanuelnek az éremgyűjtés, meg a fényképezés s mind a kettőben sokra vitte; éremgyűjteményében csak az itáliai pénzek és érmek összege tizenkétezer darabra rúg; az éremtanban különben elismert kiváló ismeretei vannak.

Nevelője szigorúságának következménye, hogy az új király eleitől kezdve igen egyszerű életmódhoz szokott, melyet most is követ, nevezetesen az étkezésnél.

Személyes tulajdonait illetőleg azt mondják, hogy élénk szellemű, gyors felfogású, komoly természetű férfi. Olykor hirtelen haragra lobban, de hamar lecsöndesedik. Komolysága mellett is szereti a vidámságot főleg bizalmas körben; kedveli a jó tréfát is. Véleményét nem szokta eltitkolni, s ha kell, hímezés nélküli őszinteséggel nyilvánítja.

Serdűlt korában kétszer forgott veszedelemben; egyszer mint 14 éves fiú az utászok gyakorlatán volt s ott egy dinamit-töltés úgy talált elsülni, hogy ő könnyű sebet kapott a térdén; máskor egy katonai khémiai laboratóriumban történt az ő ott létekor olyan robbanás, hogy megmenekülését csodának mondották.

Tanulmányai végeztével nagyobb utazásokat tett, mely alkalommal sokat tapasztalt. Járt 1890-ben Görögországban, a Szentföldön, Kis-Ázsiában s a Kaukázusban, honnan Oroszországba vette útját, majd pedig sorra látogatta Svéd-, Dán- s Németország, Hollandia, Belgium és Anglia udvarait. Németországban Vilmos császár kedveért azóta többször is megfordult; többször járt Bécsben is. 1894-ben atyja képviseletében jelen volt III. Sándor czár temetésén Szent-Pétervárott.

Viktor Emánuel a katonai pályát mint önkéntes és mint közlegény kezdte meg; majd fokról-fokra haladva, már parancsnokló tábornok volt, mikor megnősült. Nejével, Heléna montenegrói herczegnővel 1895-ben, a velenczei képzőművészeti kiállításon ismerkedett meg s csakhamar kölcsönös szerelem fejlődött ki köztük s 1896 október 24-ikén házasságra léptek.

E házasságot nem a diplomáczia, hanem a kölcsönös szerelem hozta létre; a királyi szülék igen meg voltak elégedve fiuk választásával. Umberto király szinte dicsekedve mondta, hogy fia «olyan nőt visz a házhoz, a ki egy bátor fajhoz tartozik».

És e házasság szerencsés is lett. Heléna — ki most 28 éves — meg van áldva mindazon tulajdonokkal, melyek őt nemcsak férje, hanem a nép előtt is kedvessé teszik. Művelt, nyájas, szíves, szépségre párját ritkítja s mindenütt feltűnést kelt, hol férjével, — kinél különben jóval magasabb — megjelenik.

Gyermek eddig e házasságból nem származott.

Az ifjú házaspár eleintén Firenzében lakott, majd pedig Nápolyba költöztek, hol Viktor Emánuel térparancsnok lett.

Umberto az utóbbi években, főleg testvére, Amadeo halála óta sokat foglalkoztatta fiát kormányzati ügyekkel is annyiban, hogy gyakran tanácskozott vele és felette örült, ha fia véleménye, vagy fölfogása az övével egyezett.

Most Görögország és környéke vizein járt Viktor Emánuel nejével együtt saját gőzhajóján, mikor a lesújtó hírt vette, hogy atyja meghalt. A lehető legnagyobb gyorsasággal sietett haza, hol szomorú kötelességének teljesítése előtt meg kellett tennie legsürgősebb uralkodói intézkedéseit. Még nem bizonyos, II. avagy III. Viktor Emánuel néven fog-e a trónra lépni, mert nagy atyja, mint egész Olaszország királya I., mint azelőtti szárdiniai király pedig II. volt.

(Forrás: Vasárnapi Ujság, 47. évf., 31. sz.,
1900. augusztus 5., Budapest, 505-507. o.)

Umberto király temetése

Umberto augusztus 9-ike óta a római Pantheonban pihen, nagy emlékű atyja mellett. Monzából egyenesen a római sírba vitték a halottat. E hosszú gyászmenetben mindenütt egy ország fájdalma nyilvánult. A királyi pár, az özvegy királyné és a királyi család tagjai aug. 8-ikán érkeztek Monzából Rómába, s ugyanakkor jöttek meg a külföldi fejedelmi gyászolók, az uralkodók és kormányok képviselői. Királyunkat az elhunyt király nagybátyja, Rajner főherczeg képviselte. A montenegrói fejedelmi család is részt vett a temetésen.

Gaetano Bresci (1869-1901), Umberto király gyilkosa
Gaetano Bresci (1869-1901), Umberto király gyilkosa

A koporsót augusztus 8-ikán tették Monzában a halottas vonatra s augusztus 9-ikén reggel hetedfél órakor érkezett Rómába. A koporsó elé ment a király, a savoyai herczegek, az idegen képviselők, a törvényhozás tagjai, stb. Nyolcz vértes tiszt a gyász kápolnába vitte a koporsót, hol az első beszentelés történt, aztán ágyútalpra tették. A koporsó előtt ment a király a herczegekkel és küldöttekkel. Közvetlen a koporsó után a lombardiai vaskoronát vitték, az olasz királyság jelvényét. Roppant sokasán lepte el az utczákat és tereket. A gyászmenet kilencz óra 15 perczkor érkezett a Pantheonba hol a koporsót a ravatalra tették. Itt gyűltek össze most a királylyal együtt a családhoz tartozók és küldöttségek. A királyi ház hölgyei az oltár baloldalán foglaltak helyet. Az egyházi szertartást a génuai érsek, Reggio gróf végezte, a nagy római énekkar Mascagni vezetése alatt Palestrina egyik karénekét adta elő. A szertartás 11 óra előtt ért véget. Ekkor az özvegy királyné imáját osztották ki, melyet Monzában irt férje lelki üdvösségeért Délután a közönség számára megnyitották a Pantheont. Az üzletek ekkor is zárva maradtak.

Umberto király római pantheonja, Giuseppe Sacconi (1854-1905) munkája
Umberto király római pantheonja, Giuseppe Sacconi (1854-1905) munkája

A temetés alatt nagy volt a tolongás, s több baleset történt, számos sebesüléssel. Egyik helyen mikor a király és kísérete haladt el, a tömeg áttörte magát a kordonon. A montenegrói fejedelem és a herczegek ekkor kardot rántottak s a király körűl sorakoztak, ki intett, hogy dugják vissza a kardokat. Mikor a menetben meglátták Prato városnak, a gyilkos Bresci szülőhelyének zászlaját, meg akarták rohanni és széttépni, de megakadályozták.

Ugyan e napon Budapesten az olasz főkonzul gyászmisét rendezett a terézvárosi plébánia-templomban, a hol a fővárosban lakó olaszok nagy számmal jelentek meg. A magyar kormányt Gromon Dezső államtitkár képviselte. Ott volt herczeg Lobkovitz táborszernagy, hadtestparancsnok is.

(Forrás: Vasárnapi Ujság, 47. évf., 32. sz.,
1900. augusztus 12., Budapest, 532-533. o.)
Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s